Ez volt a második regény, 1995-ben jelent meg.

Miből is született? Hát részben használni akartam valahol ezeket a gyönyörű utcaneveket. Győzelmes Pelikánok útja... vs Váci út. Aztán akkoriban éppen nagyon utáltam ezt a félbalkáni banánköztársaságot, amiben élünk. Ahol mindenki a gyűrűckéje után ciránkozik, amit elloptak a gonosz hobbitkák.

Meg volt egy rakás haverom, akik mind nem tudták, hogy szerelmesek-e, és ha igen, akkor kibe, hogyan és mennyire halálosan. Naés elég viccesnek látszott eljátszani szerelmeink okával, céljával... hát velük, akiket nem lehet se elfelejteni, se megtartani. (Amikor egy ilyen belezúgásos ügyből kifolyólag már fél órája lógtunk egy éjszaka a kolesz külső falán élet és halál között, a haverom rám nézett, és kifakadt: Tudod, hogy unom én ezt az egészet?! Csak menni a farkad után, mint a cerkófmajmok!)

És akkor még azt is elárulom, hogy ez egy titkosírás, amit most olvasol. Azt hiszed, utcanevekről, hatalomgyűrűckékről meg szerelemről szól, pedig nem. Óóó, dehogy.

.

Az éj közeledtével újra megszaporodtak a szörnyek a földalatti folyosók szögleteiben. Zekéik fémdíszei szikráztak a mesterséges fényben. Hajuk zöld volt, sárga és lila. Mámorosan, boldogan undorodtak mindentől és mindenkitől: nem tudtak betelni a gyűlölet vonzóan erotikus esztétikájával, amit az iskolában sajátítottak el indirekt úton. Festékpisztolyokkal egyszerű, fenséges türannoszaurusz-körvonalakat rajzoltak a műmárvány falakra. Félelmet akartak kelteni, de már teljesen elkeseredtek, mert minden igyekezetük ellenére nem ők voltak veszélyesek, hanem a város, amelyben éltek.

Égetett szeszt, párás, vörös folyadékot ittam egy presszóban. Szeszt, amelyet a haldokló birodalmi alkonyatok érleltek olyanná, hogy aki megkóstolta, az örökre elveszett. Megnövelte a képességeket. Erősebben gyűlöltek vagy szerettek tőle az emberek.

A pult mellett ültem, magas bárszéken. Körülöttem módszeres profizmussal játszották szerepüket - ittak, fecsegtek, gyanakodtak és rettegtek - az emberek. Láttam rajtuk, hogy nem érzik rosszul magukat, bár nem voltak vidámak sem. Csupa negáció fejezhette csak ki létezésüket. Egyedül arra vágytak, hogy megfeledkezvén a végtelenről, kellemes bódulatban tölthessék el éveiket. Újra és újra elcsodálkozom mostanában a világ képlékeny és kiismerhetetlen szerkezetén.

Intettem a pincérnek. Testes, csaknem kopasz férfi volt. Alakját megsokszorozták a tükrök. A húsos, lágy, csillogó arcból ravasz, okos szempár pislogott rám bágyadtan.

- Töltsön magának is. Nem tartom fel?

- Köszönöm. Ilyenkor, zárás előtt már nincs sok dolgom - válaszolta, és mintha elmosolyodott volna.

- Itt biztosan nagy a forgalom. Úgy értem, nap közben.

- Nem panaszkodhatunk, uram.

- Gondolom, rengeteg furcsa alakkal találkozik. Nincs valami jó története, ami felvidíthatna egy magamfajta, magányos gazembert?

- Ne gondolja. Itt sem érdekesebb, mint máshol. Nem hiszem, hogy... Valami más az, ami önt foglalkoztatja, ha szabad ezt mondanom, uram - válaszolta óvatosan, minden szemtelenség nélkül. Rutinos vendéglátóipari róka volt. Hangja tárgyilagos, lágy és meghatározhatatlan, akár a hozzá tartozó arc.

- Miért? Maga szerint mivel foglalkozom? Csak úgy kíváncsiságból...

- Olyan jogászfélének, vagy paptanárnak gondolom önt, uram - mondta készségesen, de valójában nem ezt gondolta.

- A városról írok. A város történetéről...

- Szép gondolat.

- Tudja, maga itt mást lát, mint amit én ismerek - erősködtem tovább, mert nem értettem a pincér viselkedését. Ha besúgónak hisz, már rég megszakíthatta volna a beszélgetést arra hivatkozva, hogy dolga van.

- Ne gondolja... Hanem mondok én valamit: ha kilép innen, balra a folyosón talál egy gyorsliftet. Menjen fel a Tetőre. Az a legfelső szint, a szabad ég alatt. Erre mifelénk csak így mondják a népek. Most már úgyis zárnom kell. Uram, menjen csak fel a Tetőre.

Hamar megtaláltam a liftet. Megérintettem a fénylő négyszögek közül a legfelsőt, és becsukódtak az ajtók. Megborzongtam, amikor megláttam magam a falitükörben, sápadtan az alig érzékelhetően oszcilláló neonfényben. Kilépvén a liftből hunyorgó, lila fényfelirat fogadott. Couleur Lokálnak hívják azt a helyet. Soha azelőtt nem hallottam róla.

A lift egy lila műanyagtetővel borított, üvegfalú terembe nyílt. A pohárpiramisokon és az üvegpultokon visszfények csilingeltek halkan. Itt azonban nem volt kiszolgálás. Magát a lokált az üvegtermen túl találtam meg. Nem volt más, mint egy alacsony korláttal elkerített terasz a Lágymányost borító hatalmas fémtető ezüstös sivatagjának kellős közepén.

És az asztalok körül szomorú, galaktikus élet nyüzsgött: túlvilágian színes, lehetetlen árnyak hajladoztak az állandóan változó - fáradtlila, vandálzöld, szilíciumsárga, éjvörös és ultraibolyaszínű - neonfényben. Mint amikor új álomba ébredünk.

Rendeltem tíz cent birodalmi alkonypárlatot, és a zenészt figyeltem. Vékony, magas, borostás fiú volt féllábszárig érő, sárfoltos katonai köpenyben, amilyet a Légilovasság futártisztjei viselnek. Lábán hatalmas, nehéz bakancs, a fűzők szeszélyesen kígyóztak a szőnyegen. Állva játszott, széket nem is láttam a közelében. Végtelenül lassú, terjedelmes, visszhangzó akkordokat és alig hallhatóan mély, átható basszuseffektusokat csalt elő többklaviatúrás, plexitetejű szintetizátorából. Mintha az ég alján szikrázó Arcturus rendszerből érkeztek volna ezek a borongós, érzékeny, végtelenül idegen hangok.

Az asztalok körül egészen fiatalok, huszonévesek, és nagyon öreg emberek lézengtek. Hajuk lila volt, rozsdavörös, olajsárga és csillagzöld. Fémszálas szöveteket, műanyag ruhákat viseltek, molyrágta, ősi köpenyeket, világító festékbe áztatott zoknit, tépett nyakkendőt és csipkekesztyűket. Macskabölcsőt játszottak, később rajzversenyt rendeztek saját maguk szórakoztatására, csókolóztak és barbár imákat mormoltak, hogy édesebb legyen az élet, és szomorúbb az idő múlása. Veszekedtek és mosolyogtak egész éjszaka. Táncoltak is, különös, lassú, lebegő mozdulatokkal. A diszharmonikus zenéből és táncból valószínűtlenül kiegyensúlyozott, érzéki álombalett született.

Akkoriban minden este a Couleur Lokálban üldögéltem. Nem szólt hozzám senki, és én sem szólítottam meg egyetlen vendéget sem heteken át, mígnem egy langyos éjszakán, valamikor éjfél és a feltámadás között odaült mellém egy öregúr. Sokáig hallgatott. Hosszú, ősz, neonfénytől sárga szakállát simogatta, és álmatag, okos tekintettel figyelte minden mozdulatomat. Nem mutatkozott be.

- Úgy látom, maga nagyon egyedül van. És szeretne beszélgetni valakivel. Új világot fedezett fel, így már van is miről beszélnie végre. Jól mondom?

- Meglehet. Akárcsak az ellenkezője... Tolja közelebb a poharát - mondtam tartózkodón. Abban a pillanatban azt hittem, semmi kedvem sincs ismeretlen öregurakkal csevegni. Sűrű, vörös birodalmi alkonyatot töltöttem a poharainkba.

- Nem kell félnie. Szeretek ismerkedni, és elfecsegni az időt az idegenekkel... Különben csak a Lény várna rám, pimaszul horkolva az ebédlő asztalán - vigyorodott el ravaszul az öreg. Átmenet nélkül visított fel, csörömpölt és szirénázott idegrendszerem összes riasztóberendezése. Az az apró zavarodottság, amit akkor érez az ember, amikor rádöbben, hogy kitartóan figyeli valaki a metrón vagy az utcák forgatagában, hirtelen pánikká fokozódott bennem, de csak egy pillanatra.

- Magához is beköltözött egy Lény? - kérdeztem csendesen, amikor megnyugodtam valamelyest. - Egyébként téved. Nem érzem magam egyedül. Sőt, kifejezetten élvezem ezeket a végtelennek tetsző, közönyös szépségű szférákat, amelyek körülvesznek bennünket. Szó sincs menekülésről, efelől biztosíthatom - fejtegettem tovább egyre hamisabban az öregúrnak, akit, gyorsan kizárva minden más lehetőséget, az unalomig ismert elidegenedés önjelölt, naiv prófétájának hittem. A lángoló birodalmi alkonyatok nedve már megtette a magáét. Asztaltársam csillogó, gúnyos pillantással hallgatta egy darabig esetlen magyarázkodásomat, azután közbevágott.

- Szférák, meg közönyös szépség... ugyan! Minden létezik, amit csak valaha is kitaláltunk. Vannak veszélyes képzelgések, és még veszélyesebbek. Bármi megtörténhet, mert minden létezik. Hát ezért érdekel, hogy mit gondolnak az emberek. Például ön, uram.

- Nem tudom, mit akar - válaszoltam, ezúttal már valamivel nyugodtabban. - Amit mond, az egy rossz sci-fire emlékeztet.

- Ne hamarkodja el a dolgot, Ariel.

- Honnan tudja a nevem?

- A pincértől. Ön mindig olyankor gyanakszik, amikor teljesen fölösleges. A fontosabb dolgokat meg észre sem veszi... Mind ilyenek. Eleinte.

- Nem tetszik nekem a maga elmélete. A dolgok nem egyforma eséllyel léteznek. Ne is beszéljünk róla. Tölthetek még?

- Hallgasson meg, Ariel. Meg fogja érteni. Például... Egyszer az egyik rokonom kisfia, talán tíz éves lehetett, intézetbe került. Tudja, abba a nagy, fehér villába a Sashegy tetején, ahol mindig meleg szél fúj, és falevelek villognak a parkban. Azért került oda, mert még nem hasonlított eléggé. Érti, ugye?... Nos, meglátogattam a gyereket. Már a kapuban várt rám. "Meg tudod ölni a kutyát?" Ezt kérdezte köszönés helyett. Csapzott, egyenes szálú, fehérszőke haja volt, belekapott a szél. Dacos, kristályszürke szempár meredt rám. Még nem értettem a dolgot. "Milyen kutyát?""Hát ott, azt", mutatott a gyerek valahová oldalra. Az egyik fa alatt rövid láncra kötött, lompos, ártalmatlan fekete eb ásítozott. "Miért kellene megölni?", csodálkoztam. "Mert minden gyereket megharap. Meg tudod ölni?" Eltűnődtem. "Hát ne menjetek oda hozzá", javasoltam végül. "Na jó, én nem megyek oda, de a többiek odamennek. Meg tudod ölni?" Kis rokonom mániákusan ragaszkodott az eredeti ötletéhez, aminek valódi indítékát nem tudhattam meg, de nem tudta ő maga sem. Egészen biztos vagyok benne, hogy az a szerencsétlen korcs soha senkit nem harapott meg.

- Kis fekete herceg - dünnyögtem a birodalmi alkonyatot szopogatva. - Mi lett később a fiúval, ha szabad kérdeznem?

- Ha jól láttam, magát újra és újra lenyűgözi a lokál zenéje. És nem csak a zene, de maga a zenész is.

- Fura fickó…

- Hát ő az a fiú.

- Tényleg? Hm... - Elképzeltem a zenészt gyerekkorában, a széljárta parkban, amint a kutyával szemez. Hőhullámok sisteregnek a villogó lombok között. Azután a fiú hirtelen megszédül az ég kemény, síkos, világoskék fénygerendái alatt, s a fejében már azok a hihetetlen akkordok zúgnak, amiket mostanában játszik minden éjszaka a plexitetejű hangszeren. - Így mindenesetre már érthetőbb...

- Tehát elhiszi, hogy a zenész és a történet, amit elmondtam, összetartozik?

- Miért? Talán nem? Hiszen maga... - ébredezett bennem újra a gyanú.

- Akkor jó - vigyorodott el újra gúnyosan az öregúr. - Mert egy szó sem igaz belőle.

És a város alatt, a föld mélyén, termek és folyosók méhében a kollektív emberi tudat kitartóan dolgozott: újabb szörnyűségekre készült, kivilágítva, de örök sötétségben.

Korahajnalig maradtam, vitatkoztam a sárga szakállú, zavaros fejű, gonosz matuzsálemmel. Azzal fenyegetőzött, hogy ha érdekel, ha nem, be fog bizonyítani mindent. Igen boldognak látszott, amikor megakadályoztam ebben. Közben megittunk vagy másfél liter birodalmi alkonyatot, s csak akkor álltunk fel bizonytalanul reszkető lábunkra, amikor hajnalban a horizont fölé emelkedett a Hold áttetsző sarlója.

Hazabotorkáltam, s az előszobában könnyed mozdulattal üdvözöltem a Lényt. Sértődöttnek látszott. Kiteregettem a kézirataimat, átolvastam egy-egy oldalt, de nem írtam semmit sem. Később kikapcsoltam a telefont, és aludni tértem, éppen akkor, amikor felkelt a Nap a Rózsadomb fölött.

Már voltak ismerőseim. Egyre többen tudták a nevem a Couleur Lokálban. Azt is tudták, hogy ki voltam egykor, de nem féltek tőlem. Senkit sem izgatott különösebben a múlt. Többen csodálkoztak, hogy "odalenn", a városban még létezik a Hasemita Párt. Volt közöttük egy kék hajú, ferde arcú, vidám lány, aki még a szaurusz-rémhírekről sem hallott soha.

Esténként már vártak, s a nevemen szólítottak. Kedvenc italomat előre kikészítették a kedvenc asztalomra, amely persze semmiben sem különbözött a többi asztaltól. Akkoriban azt hittem, ennyi a történet. Azt hittem, hogy csak elfordult körülöttem a világ, eddig ismeretlen szféráit mutatva meg.

Azt álmodtam, amit mindig, hogy nem álmodok semmit.

A város történelem előtti, spirális mintázata: kagylópáncél, amely körénk záródik, mint az évezredek.

Azután egy este bánatos kislányt találtam az asztalomnál, amikor megérkeztem. Nem lehetett több tizenöt évesnél. Nagyon későre járt, mégsem lepődtem meg. Akkoriban már nem lepődtem meg semmin sem. A lány szeme letargikus vidámsággal csillogott, mint általában mindenkinek a Couleur Lokál teraszán. Derűs és rezignált volt, mint az idegenek, a királyi főváros álompolgárai, mint általában azok az emberek, akik szembe mernek nézni...

Nem reagált leplezetlen vizsgálódásomra sem. Csak ült törékenyen, bizarr kamaszduzzogásba merülten az üres asztal mellett.

- Vársz valakit? - szólítottam meg végül. - Későre jár, haza kellene menned.

Lassan felnézett, egyenesen a szemembe. Kirázott a hideg. Pusztító szépséget láttam, amely végzetes lehet a kiválasztottakra és az elátkozottakra nézve egyaránt, de nem menekülhettem. Alkonyszürke szeme volt. Óriásra tágult, űrfekete pupillájában gazdag, borzalmas tüzek lobogtak.

- Vagy nincs... nincs hová menned? - dadogtam. - Miket is beszélek! Nem akarlak zavarni, csak...

- Máray Lailnak hívnak - szakított félbe hirtelen, de azután újra elhallgatott.

- Segíthetek? Kérsz valamit?... Ne félj tőlem. Engem itt mindenki ismer.

- Nincs mitől félnem - mosolyodott el. - Nem élek sehol. Amíg újra meg nem találom... - s ezzel elnémult megint. Orrát egy gyönyörű, felkavaróan esetlen mozdulattal lila pulóverének ujjába törölte.

- Kit? - kérdeztem mohón, s bajban lettem volna, ha mohóságom okáról bárkinek is számot kellett volna adnom.

- Af... Afraniust. Aki megismert engem.

Forró, fénypárás napok jártak akkoriban.

Hamburgert hozattam, narancslevet és birodalmi alkonyatot, egyre nagyobb mennyiségben. Máray Lail végre beszélni kezdett. Apa lettem, és civilizáción túli, vérfertőző szerelem lepett meg. Megértő, cinkos mosollyal figyeltek bennünket a Couleur Lokál romlott, barbár arisztokratái.

Veszettkék volt az ég. A szikrázó, szauruszillatú szél sárkányzöld felhőfoszlányokat sodort Észak felé. Máray Lail fülében tágas, kegyetlenül lírai űrzenék akkordjai zengtek. Ha akarta, csodák születtek körülötte, és megnyíltak a titkok. Túl fiatal volt még.

Villogtak a reggelek a monszunfénypárában, mint a falhoz csapott kristályvázák szilánkjai. Máray Lail osztálytársai egymás után bukkantak fel a keresztutcák fényárnyékos mélyéről. Ruháik színesek voltak, puha teniszcipőik hangtalanok, kezükben diplomatatáska.

Lail az Andrássy út és a Deák tér sarkán találkozott Axellel, mint mindig. Axell izgató volt és ideges: bronzvörös hajkoronája szétrepült az áttetsző levegőben, amikor Lail hangjára hirtelen megfordult.

Édesek, mint az alkonyat az idők végén, gondolták a fiúk.

Lail és Axell azonban nem foglalkozott a fiúkkal. Nem figyeltek még senkire és semmire sem, önmagukon kívül. A túlvilágian gazdag kirakatokra is csak a szemük sarkából vetettek egy-egy futó pillantást. Büszkék és szomorúak voltak. Tudták már, hogy ősi, elátkozott labirintusban élnek, de csak most kezdték felismerni az útvesztő lenyűgöző méreteit. Szörnyű, szerelemforró borzongással fedeztek fel mindent. Büszkék és szomorúak voltak: a tizenhatodik tavaszt sem látták még.

Olykor mindketten elkéstek az első óráról. Mona Sarielle kifinomult, barbár tánczenéit dúdolták. Nem akarok semmit, csak felidézni a félelmet és a gyönyört, énekelték Mona Sarielle-lel együtt. És körülöttük világos, mintás ruhaanyagok villogtak az évezredes, friss fényben.

Behúzódtak egy-egy parkba, és a monszunviharoktól tépett pálmák árnyékából figyelték a nyüzsgő várost. Popsztárokról és a jövő elérhetetlen, de minden bizonnyal bekövetkező rituális boldogságáról fecsegtek. Sejtették, hogy ami lehetséges, az egyben a leglehetetlenebb.

Azon a délelőttön még a kívülállók izgatott, bölcs nemtörődömségével élvezték a királyi főváros bonyolult, csillogóan üres és édes életét. Mint ezüst pókháló lenyomatát, őrizték emlékezetükben a város utcahálózatának térképét.

Dél körül öntudatlanul lebegtek az iskola monszunzöld, sűrű levegőjében. Még mindig nem sejtették, hogy ez már egy másik nap, egy másik évezred, amely felébreszti és nyugtalan vándorlásra készteti a türannoszauruszokat. Szórakozottan hallgatták Galieri tanár úr komor előadását a helyi és a multinacionális szentekről. Csak mosolyogtak, amikor Galieri tanár úr az ablakhoz lépett, és hatalmas, puha körvonalú szaurusztermetével eltakarta tanítványai elől a Napot.

Azután az utolsó szünetben, mint mindenki, ők is végignézték Ulmann Lea bevonulását a negyedik cébe, és irigykedtek. Tudták, hogy Lea már csak udvariasságból látogat el néha az iskolába. Ulmann Lea szép volt, mint a napfény Palesztina felett. Ha teniszezett, gesztenyebarna haja szétrepült, hosszú combján megfeszültek az izmok. Ártatlan szemének huncut csillogása bevallhatatlan vágyakat ébresztett férfiakban és nőkben egyaránt. Nyílt titok volt, hogy a Királyi Akadémia egyik magas rangú tisztjének a szeretője. Nyílt titok volt, hogy származása ellenére ő már a szégyenletes alsó tízezerhez tartozik.

A Királyi Akadémia szudáni gótikus, hatalmas tömbje az iskola mellett állt. Tanítás után, hazafelé menet az Akadémia épülete előtt hangosabban nevettek a lányok. Derekukat kihúzták, álomnál szebb mosolyt öltöttek arcukra, szemük úgy csillogott, mint a legfényesebb kettőscsillagok. És valamilyen oknál fogva a kadétoknak és a tiszteknek éppen ebben az órában kellett a legtöbbet rohangálniuk. A kadétok bíbor keresztszalaggal, dús, arany rojtokkal kiegészített gyémántfehér zubbonyban feszítettek. A tisztek arany és ezüst csillagzuhatagokkal díszített, ázsiai egyenruhája pedig elkápráztatta még a legelvakultabb, pacifista koldusokat is. A katonák elegáns lendülettel csapták be autójuk ajtaját, hanyag mozdulattal pöccintették le cigarettájuk végéről a hamut, fontos és elszánt arcot öltöttek, s a szájuk szögletében repedező szauruszmosoly jelent meg a kamaszlányok láttán.

Lail és Axell különösen fényes csillagok voltak. Miután alaposan kiélvezték a katonák becsületsértő hódolatát, betértek a Jégbüfébe, ahol tükörfalak sokszorozták meg a teret, és tompán csillogó, hűvös fémasztalok várták az angyalokat. A kristálykelyhekbe mért, színes fagylaltgombócok lassan olvadoztak az üvegfényben.

Azon a másik napon, abban a másik évezredben, a szauruszok ébredésének napján Lail és Axell bájos szertelenséggel nyalogatta a fagylaltot. Tíz királyi ezüstöt fizettek érte fejenként, és most élvezték a világ tünékeny, ezüstkori békéjét. Ez volt az a pillanat, amikor lehuppant melléjük Ulmann Lea. Úgy tettek, mintha mi sem történt volna, de a szívük egyszerre hevesebben dobogott. És azután azt is látták, amiről úgy tudták, embernek még nem adatott meg, hogy lássa: Ulmann Lea sírt. Apró könnyei gyémántszínűek voltak, mint körülöttük a tükrökkel megnövelt, áthatolhatatlanul bonyolult tér.

Lea az utcát bámulta a füstszürke üvegfalakon át, azután meghúzta a vállát, és körülpillantott. Alaposan szemügyre vette Axellt és Lailt.

- Adjatok egy cigit - mondta egy percnyi vizsgálódás után, de olyan halkan és rekedten, hogy a hangja teljesen belesimult a Jégbüfé monoton zsivajába.

- Mi nem...

- Akkor vizet! Vagy olyan jeges vackot... A fenébe, ha az agyad lázas, úgy sem hűti le semmi sem.

- Valami történt? Már ha... - kérdezte bátortalanul Lail, s már közben tudta, hogy nem ez a legokosabb kérdés, amit valaha is feltett.

- Ugyan. Csak annyi, ami mindig megesik, mióta feltalálták ezt a szarfészket - mormolta Ulmann Lea. Útszéli stílusa különös ellentétben állt csiszolt, bár kissé raccsoló kiejtésével.

- Ezt nem egészen értem.

- Persze, hogy nem. Veled még nem történt meg. Pokoli egyszerű. Neked kell valaki, akinek te már nem kellesz. És nem tudod, hogyan szerezhetnéd vissza. Elmondhatom, hogy milyen, de megérteni csak akkor fogod, ha először szarják majd le a fejed. És kezdhetsz mindent elölről. Rohadt ez az egész. Nincs értelme.

- És ha soha... ha soha nem hagynak el?

Ulmann Lea felnézett, egyenesen Máray Lail szemébe, és pupillája fekete volt, és végtelen, és bántóan, kegyetlenül, gyönyörűen üres.

- Az nem fordulhat elő. Csak ha nagyon olcsón, ha mélyen ár alatt adod el magad.- Te pénzért...?- Dehogy. Ha pénzt akarsz, bármennyit is, akkor már ár alatt vagy. Kurva csak a legostobább libákból lesz.- Én tudom, milyen - szólalt meg halkan Axell. - Volt a házunkban egy fiú. És amikor elköltöztek, megígérte, hogy ír, de...

- Ugyan - nevetett fel reszelősen Ulmann Lea. - Az csak gyerekzsúr. De most már nő vagy, nem? Van melled - nyújtotta ki karcsú kezét, és megérintette Axell feszesen domborodó, halványsárga pólóingét. Axell arca lángra gyulladt, versenyt égett vörös hajával. - Ne szégyelld, örülj neki. Örülj, hogy vérzel, ahogyan megtelik és elfogy a Hold... A rohadt életbe, egy férfi egészen más. Nem játékra, nem nevetésre való - magyarázta Lea, és mintha már vidámabb lett volna. Az agya lázasan dolgozott.

- Fura - jegyezte meg Lail. - Szóval akkor miért mondod, hogy...

- A szerelem a legértékesebb áru. De a férfit mindig valami fontosabb dologra kell használnod. Ahogy egyébként ő is használ téged. Egyszerű csere, de pénzben nem mérhető áruk cseréje... Az a rohadt a dologban, hogy vannak tisztességtelen üzletfelek is. Vagy az árfolyam ingadozik kiszámíthatatlanul.

- Akkor mégis magunkat kell árulni, mint a... Nem értem - mondta óvatosan Axell.

- Hát... Na jó. Menjünk át Csing Hua bárjába. Alkohol mellett könnyebb. Gyertek, taknyosok, én fizetek.

- Igen, de...

- Nyugi, csirkék. Csing Hua mindenkit kiszolgál, aki van olyan bátor, hogy oda bemerészkedjen... De előbb haza kell telefonálnom.

A két lány már nem is akart ellenkezni. Hogyan is lehetett volna visszautasítani Ulmann Leát, aki az iskolában rendszerint szóba sem állt senkivel? Aki drága, távolkeleti autók ablakából nevetett a világra, alattvalóként kezelte a tanárait, és szelíd nyúlfiókává varázsolta még Galieri tanár urat is. Aki annyi mindent tudott a világról, s akinek űrfekete pupillájában ott lüktetett a végtelen.

Ulmann Lea azon a monszunfényű koradélután nem haza, nem a szüleinek telefonált. Csing Hua bárjában már a második mélyvörös, áttetsző jégkockákkal megrakott martinit szopogatta egyre vidámabb fecsegés közepette a három lány, amikor az asztalukhoz lépett Afranius. Lea és a férfi kitűnően eljátszották a távoli unokatestvérek véletlen, örömteli találkozását.

Afranius a Nemzeti Véderő ifjú ezredese volt. Keveset beszélt, és a szája sarkában állandóan sejtelmes, ironikus félmosoly bujkált. Alakja acélos izomzatról tanúskodott. Haja kékesfekete, arca markáns és kismerhetetlen.

Este volt már, amikor kiléptek az utcára. Az ezredes felajánlotta, hogy a lányokat szépen sorban hazaviszi a kocsiján. Amennyire a forgalom engedte, minden korlátozást túllépő sebességgel hajtotta a hatalmas, szauruszszürke autót. Végigszáguldottak a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Belváros pasztellszínű, agyagból és papirusznádból rakott épületcsodái között. A Kormányzati Negyed üvegbeton tornyai közé érve éles kerékcsikorgással fordultak be balra, az Andrássy útra. Axell rettenetesen félt. Csak akkor mert megszólalni, amikor végre megálltak egy piros lámpánál.

- Én... én nem erre lakok - nyüszítette. Afranius hátra sem nézett.

- Egészen hazavigyünk? Ha nem laksz messze, jobb, ha sétálsz egyet ennyi martini után.

- Inkább kiszállnék - válaszolta Axell helyett valaki más, akinek létezéséről Axell jóformán nem is tudott.

Axell agyában csak akkor csillapodott a pánik, amikor már a járda szélén állt, s a sugárút alkonyatba fúló végén rég eltűnt a szeme elől a ragadozószínű autó. És akkor az is eszébe jutott, hogy Lail sem arra lakik.

Így ért véget az új nap, ebben az új évezredben - a szauruszok ébredésének napja.

- Mi történt azután? - kérdezte Axell nyugtalan, kásás hangon másnap az iskolában. Attól tartott, hogy lemaradt valamiről, valami olyanról, aminek előző este még a bekövetkeztétől félt. Tulajdonképpen mindig félt valamitől, s csak arra vágyott, hogy soha ne történjen semmi olyan, amitől a külvilág számára láthatóvá válna szűkölő, történelem előtti rettegése.

- Semmi különös - válaszolta egykedvűen Lail. - Körbeautóztuk a Rózsadombot, mert Afranius már régen megígérte Leának, hogy egyszer megmutatja neki a Hasemita Nagytanács tagjainak álomvilláit. Közben baromi jó történeteket mesélt a villák lakóiról. Azután hazavitte Leát, és végül engem is.

- És? Nem akart semmit?

- Nem hiszem. De újra meghívott bennünket. Azt mondta, hogy nagyon kellemes társaság vagyunk. Elég hülyén hangzik... Szóval hatkor Csing Huánál.

- Olyan későn? Akkor már nem mehetek el otthonról. Tegnap is olyan botrány volt...

- Hát találj ki valamit. Én mondtam, hogy jobb lenne korábban találkozni, de hát Afranius idejét mégsem oszthatom be.

Máray Henrik késével finoman megkocogtatta üres kristálypoharát, jelezvén a szolgának, hogy már megint elkésett. A csilingelésre felkapta a fejét Márayné, született Rose-Marie Vogeldorf, és lesújtó pillantást lövellt rangon és kritikán aluli férjére. Hajában minden mozdulatra felszikrázott a drágakövekkel díszített, bonyolult aranyék.

Ebben a pillanatban lépett be a sötét, mahagóni bútorokkal berendezett, tágas ebédlőbe Lail.

- Hová lopakodsz? - mordult rá Máray Henrik. Lail egy szót sem szólt.

- Megy. Nem pedig... Tudod, kik beszélnek így?! - figyelmeztette a férjét jeges nyugalommal Rose-Marie. Azután a lányához fordult. - Itthon maradsz. Későre jár.

Máray Henrik belekortyolt a frissen töltött borba, majd az asztalkendővel megtörölte tömött bajszát. - Menj csak - morogta, de bágyadt és kegyetlen tekintetét nem vette le Rose-Marie-ról. - Nem szabad elnyomni a gyereket. Ez a nevelés egyszeregyéhez tartozik - folytatta, azután megmarkolta a villáját, és beletúrt az ebédmaradékba. A nő felszisszent.

Lail még mindig hallgatott. Újabb három lépéssel jutott közelebb az előszobaajtóhoz.

- Ne fogd marokra a villát! Legalább a szolga előtt ne... - suttogta Rose-Marie, s végképp megfeledkezett a lányáról. Lail kisurrant az ebédlőből.

- Gabriel a vécébe van! Anyúúú, már tíz perce benn van, és én nem is tom micsinál! - visította Báthor Iván, Axell kisebbik öccse. A vékony, éles gyerekhang betöltötte a zegzugos, napkeleti lakást. Báthorné eddig Axellt leste a résnyire nyitott ajtónál, de most elhagyta posztját, hogy bedörömböljön a vécébe. Axell ezt a pillanatot használta fel arra, hogy kisurranjon a szobájából. Megszökni persze még nem tudott, ez csak az első hadművelet volt a gondosan felépített, többlépcsős tervben.

Amíg Gabriel üvöltve tagadott mindent, Axell benézett a nappaliba, majd jó hangosan megszólalt.

- Apa! Még nem ért véget a meccs?

- Ottokár! - csattant fel Báthorné. Drága, keleti köntöse festőien fodrozódott energikus mozdulatai nyomán. - Lustálkodsz?! Mikor csinálod meg a hangulatjelentéseket? Miből fogom eltartani a három kölyködet?

- Ananászt akarok! - nyomakodott elő Iván, hogy alátámassza az anyja érveit. E műsorszámmal már többször aratott értékes, bár igencsak mulandó sikert.

- Bárgyú teve - mondta Ottokár lakonikusan az asszonynak, miközben lassan felállt, és megragadta Iván fülét. - Nyomás tanulni. Meg ne halljam a hangod, míg nem tudod betéve a halmazelmélet definícióit.

- Teve?! Hogy mersz ilyet mondani? - emelte fel a hangját Báthorné egy újabb kis terccel.

Axell közben sikeresen megszerezte a lakáskulcsot, és a bejárati ajtó felé lopakodott. Arra azonban nem számított, hogy Gabriel már percek óta csak őt lesi. Azt hitte, mindkét fiú örül, hogy elterelődött róluk a figyelem.

- Axi! Szóltál, hogy elmész? Hová mész? - vigyorgott gonoszul az előszoba közepén Báthor Gabriel.

- Micsoda? - kapott az alkalmon Ottokár. - Axi el akar menni? Te zavartad el a háztól, te szívtelen perszóna? Milyen anya az ilyen?

- Én aztán nem! Axell! Mi ez? - dübörgött ki az előszobába Báthorné. Ottokár és Iván mögötte tolakodtak. Megnyugodtak. Már nem róluk volt szó.

Csing Hua félhomályos, rőtvörös bárjában Afranius férfiasabb, Ulmann Lea szellemesebb, Máray Lail vidámabb volt, mint valaha. Sokáig várták Axellt, bár nem hiányolták különösebben. A lányok felhevülten, kipirult arccal élvezték Afranius rövid, egzotikus történeteit. Sűrű, gyöngyöző nevetésre ingerelte őket az aulikus kor fanyar boldogsága. Afranius sejtelmes, ironikus félmosolya mögött mintha kimondhatatlan, izgalmas titkok lapultak volna.

Már alkonyodott, amikor beültek az ezredes hatalmas országúti cirkálójába. Nyugatról a Nap gyanús, fáradtarany fénye bevilágított az alacsonyan gomolygó, olajfekete viharfelhők alá. Ulmann Lea még a második saroknál elbúcsúzott. Hirtelen mintha elszomorodott volna, amikor becsapta maga után az ajtót.

A felhők fekete zúgásából monszuneső született, mint minden alkonyatkor. Fortyogott, pentaton dallamokat dúdolt és dobolt a lezúduló víz az autó tetején.

- Most már haza kellene mennem... - mondta egy idő után félelemmel vegyes kíváncsisággal Lail. Úgy érezte magát, mint egy kezdő állatszelídítő az indiai tigris előtt. Mint minden lány, ő is elképzelte már, hogy milyen lehet. Milyen lehet? Milyen lehet...

Különös borzongást érzett, mámort és félelmet, amit nem tudott megnevezni, de még körülírni sem. Ilyen egyszerű? - gondolta. Agya hidegen és pontosan rögzített minden részletet, ám ennek nem volt semmi jelentősége.

- De te velem akarsz maradni - szólalt meg végre Afranius, és hátranézett a lányra. A szeme tengerszínű volt, fenyegető, mint a hajnali napfény. - Mássz előre. Ide mellém.

Lail engedelmesen előrekúszott az ülés háttámlája fölött.

- Mit akarsz csinálni velem? - kérdezte riadtan, és teljesen fölöslegesen. Lassan beszéltek mindketten, hosszú szünetekkel: helyet hagytak a felhőomlások dübörgésének.

- Csak azt, amit te akarsz. Minden mozdulatoddal. És minden szavaddal.

Mire elállt az eső, kiértek a városból, a katonai repülőtér közelébe. Távolabb, a Monori dombok szelíd buckáin túl a láthatatlan cigánytelepek füstcsíkjai kanyarogtak az ég felé.

- De én haza akarok menni - nyüszítette Lail. Afranius nem válaszolt. A légierő lőterének bejáratához érve felmutatott egy csontlapot, amelyre különös, érthetetlen jeleket égettek. Az őrök némán tisztelegtek, amikor elhajtottak előttük.

A kopár mező szélén, egy lapos dombhajlatban állt meg az autó. Azúr felhők fekete zúgása töltötte be a levegőt. A távolban torkolattüzek villogtak, és robbanások tompa moraját sodorta a szél. Az ezredes kazettát csúsztatott a műszerfal megfelelő nyílásába, és elmosolyodott. Kegyetlenül tágas, elektronikus akkordok töltötték be az utasteret.

- Vedd le az inged - mondta Afranius. Lail lázasan kutatott valami mentőötlet után, bár tudat alatt tudta, hogy már nincs menekvés, és örült ennek.

- Azok a füstcsíkok a cigánytelepek? - kérdezte végül kamaszos esetlenséggel.

- Igen.

- Tényleg megbombázzák őket időnként, ha nagyon elszaporodnak?

- Csak nagyon ritkán. Ha külön kéri a vajda.

- És tényleg kéri?

- Eddig még mindig elfelejtette. Vedd le az inged... Úgy. A többit is.

Lail felsikoltott ijedtében, amikor az ülések hátrazuhantak. Afranius a lány fölé hajolt, megcsókolta, s közben egyetlen, határozott mozdulattal letépte róla az utolsó, áttetsző és fehér ruhadarabot is. Azután szétfeszítette Lail combjait. Acélujjai mindent tudtak, amit egy lány testéről tudni kell.

- Ne félj. Engedd el magad - dörmögte. - Megsimogatom a vállad. És ez jó. Érzed?... Most megsimogatom a bordáidat, azután a melled, és ez is jó. Figyeld, hogy tüzel tőle a bőröd. Most átölellek és megszorítalak, hogy eláll tőle a lélegzeted: és ez is jó... Ne ellenkezz. Egy kicsit fájni fog. De csak kicsit.

Fénysugárágyúk pásztázták végig a nedves, szürkészöld mezőt, s a távolban torkolattüzek villantak. Mintha mennydörgés visszhangzana hangzana a monszunillatú völgyek völgyek sötét lótuszfényű fényű mélyén. Lail és Lail és Afranius és Afranius, mint az égen égen gomolygó nehéz nehéz monszunfelhők felhők. Megsokszorozva sokszorozva hallotta saját saját lihegését és sikolyait sikolyait. Olyan más volt más volt. Visszhangzott hangzott minden minden.

- Fájt? - kérdezte Afranius.

- Eléggé - mondta rekedten a lány. Nem hasonlíthatta semmilyen, már ismert jóhoz vagy rosszhoz. Már nem félt. Nem érzett semmit sem. Semmi olyat, ami néven nevezhető, vagy körülírható. Letörölte a párát az ablakról, és hirtelen rádöbbent, hogy a sötét mezőn, a helikopterek fényágyúinak megsemmisítő tüzével mit sem törődve sárkányfélék garázdálkodnak, szauruszok araszolnak a párás, nedveszöld fűben. Váratlanul jelentek meg, hatalmasan, misztikus kegyetlenséggel.

Afranius könnyű vászonkendőt terített Lail hasára. A lány öle véres volt: rubinfénnyel izzott, mint a szauruszok pofája ebéd után.

- Majd suli után. Hosszú - rázta le Axell sokadik próbálkozását is másnap délelőtt. Hiába szeretett volna elmondani mindent a barátnőjének, már körülölelte az éjfekete űr bénító magánya és szépsége. A tegnaptól, amikor még felelőtlenül és ostobán, ok nélkül tudott nevetni, szomorkodni, fecsegni, Lailt már fényévek sokasága választotta el. Axell úgy érezte, a legsötétebb félelmei igazolódtak be. Karonfogták a féltékenység bájos szörnyei, és ragályos, lehetetlen dolgokat suttogtak a fülébe.

Az iskola kapujától alig ötven méterre várta Lailt az ezredes.

- Gyere - mondta köszönés helyett, és kinyitotta a gépkocsi ajtaját.

- Most nem lehet... Otthon kitört a botrány... - dadogta Lail, de Afranius már visszaült a volánhoz.

- Azt mondtam, ülj be.

Máray Lail egy pillanatig még tétovázott, azután gyorsan beszállt az autóba.

- Majd holnap - intett vissza Axellnek futólag.

Megálltak a járdán, és bambán, növekvő irigységgel figyelték a jelenetet Máray Lail osztálytársai. Axell körül láthatatlan légörvények támadtak. Szemének tükrén szikrázott a forró monszunfény, mint a falhoz csapott kristályvázák szilánkjai. Szédült, és attól félt, hogy elesik a sima betonon. Gyűlölte önmagát, következésképpen gyűlölte a világot is.

Az autóban sokáig hallgattak. Amikor az Andrássy útról bekanyarodtak az Erzsébetváros földszintes sikátorrengetegébe, Afranius a lány hasára borította hatalmas, nehéz jobb kezét, és Lail hirtelen megérezte az eső szagát. Szétnézett, és elcsodálkozott a Monori dombokra felhúzódó házsorok függőkertjeiben fodrozódó cserjék ezerféle zöldjén, s a káprázatosan buja virágfolyamokon. Színeket hallott és szagokat látott, s közben a hasán érezte Afranius kezének hatalmas, lüktető melegét. Mire a légierő lőterének közelébe értek, nehéz, vízzel teli monszunfelhők takarták el az eget. Alacsonyan gomolyogtak, szinte súrolták az autó tetejét.

- Mindjárt dorombol az ég - mondta halkan Lail. A szeme különösen tiszta volt, de nem mosolygott.

Axell az akváriumfényű terem mélyén üldögélt, és a tolla végét rágta. Nem tudta volna megmondani, hogy milyen órán van. Éppen akkor jelentek meg az ég alján az első kék hasú, fodros felhőpolipok, a hőség azonban nem enyhült. A tengeralatti, sűrű fényben aranylázas tornyok reszkettek a város fölött. Axell először arra gondolt, hogy barátnője valószínűleg megfogadta Ulmann Lea tanácsát. Fiatal testével gazdag férfit fogott magának az alsó tízezerből, s azért zárkózik el minden beszélgetés elől, mert szégyellné kiteregetni szennyes életét. Ez a magyarázat azonban nem adott módot Axellnek a beavatkozásra. Besöpörte hát az egészet tudatalattijának mintás, keleti szőnyege alá, s csak azt a feltételezést tartotta meg, hogy szerelemről itt szó sem lehet. Az ebből kiinduló, második koncepció szerint Lail testét az alvilág sárkányai használják kábult, vérgőzös orgiáikon - a sárkányok, akik befurakodtak az alsó tízezer soraiba. Lail szörnyű, halálos csapdába került, de nem beszélhet, mert megfenyegették. Hallgat, mert nem akarja Axellt is bajba sodorni. Mindebből természetesen csak egyetlen dolog következhet: Axellnek kötelessége Lail segítségére sietni, akár Lail akarata ellenére is.

Amikor Axell idáig jutott, fellélegzett. Elrendezte zöld szauruszindulatait, és végre munkához látott. Először is szövetségest kellett találnia. Miután meggyőződött róla, hogy Ulmann Lea valóban Afranius szeretője volt, és arról is, hogy Lea helyét az ezredes mellett teljes egészében Lail foglalta el, megkereste Leát, és a szövetség megköttetett. Ulmann Lea beszámíthatatlan volt a bosszúvágytól, mert Afranius annak ellenére sem fogadta őt vissza, hogy teljesítette a feltételt: fiatal szűz lányt hajtott fel az ezredesnek. Együtt azután már könnyen eljutottak a Hasemita Közgyűléshez, s végül a Királyi Akadémia vezérkarához is.

Minden nap esőszínű a levegő. Távoli, bonyolult város a trópusi reggel fényáradatában.

Lail egyre ritkábban látogatott el az iskolába. Leginkább a Duna partján csatangolt, elnézegetve a hajnali ködben el-eltünedező, túlvilági acélhidakat. Távolabb régi, cseréptetős háncshidak keresztezték egymást a folyó fölött. A zavaros, smaragdzöld és opálsárga vízen néha feltűnt egy-egy dzsunka. Jellegzetes, háromszögletű vitorlájuk festői fodrokban lógott a szélcsendben. Lenn, a Csepeli kikötőnél fekete testű, fehér fedélzetű, óriás teherhajók darui szikráztak a párás napfényben. A túlsó parton az alacsony dombokra kapaszkodó, zsúfolt, szögletes házak fehéren, zölden, halványkéken izzottak, de közöttük, a sikátorokban még élesek és mélyek voltak az árnyékok. Egy másik Máray Lail bóklászott ezeken az utcákon, egy másik évezredben, aki boldog volt, és szerette ezt a várost. Alaposan megfigyelt mindent. Mangót és kiwit majszolt a Lehel piacon. Aranyláncra alkudozott a Szent Gellért hegy sikátoraiból nyíló apró bazárokban. Menekülő diákok közé keveredett a Március 15. téren, amikor a Légilovasság sárfoltos helikopterei éppen az egyik előadókupolát bombázták. Sokáig elnézegette a lassú, narancsszínű napalmtüzet a Jövőkori Történelem Tanszék fehér korallépületében.

Élvezte az utolsókori, bágyadt napfényt, várva a pillanatra, amikor újra átadhatja magát Afranius hűvös, hihetetlen erejének. Azt jelentette Lailnak Afranius, amit a bolygóknak a napszél. Olyan volt, mint a tárgyaknak a fény: sugarában vált láthatóvá Lail létezése. Sodrában kapott testet, alakot, amely egyébként beleolvadt volna a tagolatlan, világ előtti sötétségbe.

Élvezte a férfi hideg, galaktikus rajongását. Élvezte esetlen, hanyag figyelmességét, ahogyan drága ajándékokkal halmozta el őt, amelyekről rögtön, sőt, gyakran még az átadás előtt megfeledkezett. Élvezte alig láthatatlan, gúnyos mosolyát és könnyed, de titánkemény mozdulatait.

Afranius csaknem meztelen volt már. Félig letépte Lailról a ruhát, és maga után húzta a lányt a légierő lőterének közepére. Füstölt, porzott, dübörgött körülöttük a szürkészöld monszunzuhatag. Bőrig áztak a völgy közepén, a villámok szaggatta, nehéz felhők alatt. Afranius felemelte a lányt, s Lail vékony, erős combjaival átölelte a férfi derekát. Üvöltöttek, és izzó bőrükön, arcukon végigömlött a gőzölgő monszunvíz. A közelben egymás után robbantak a gyakorlatozó deszanttűzérség aknái.

- És ha... ha eltalál... minket? - kiabálta Lail fékevesztett, lidérces torokhangon.

- Akkor szétnyílik... a koponyánk - zúgott az ezredes mély gordonkahangja. - Véres trutymó marad csak... és végleg... összekeveredik...

Lail délután négykor hívta fel Afraniust, ahogyan megbeszélték. Az utcákat éppen elöntötte a halványzöld monszunóceán.

- Benn járt nálunk az a barátnőd - recsegte Afranius.

- Melyik? Hol volt?

- Az a vörös. Figyelj, kislány! Mondtál neki valamit?

- Semmit. Kérdezgetett, de nem volt mit mondanom. Axellnek hívják... Tényleg, főnök!

- Állítólag valami fényképeket is mutatott. Na jó, majd inkább...

- Ki volt ügyeletben? - kérdezte hirtelen Lail, és tudatát marokra szorította a félelem.

- Izmir Gestas.

- Akkor... vége. Most mi lesz?

- Csak semmi pánik, kislány. Ha nem mondtál semmit annak a lüke csirkének, rövidesen túl leszünk az egészen. Legyél hatkor Csing Hua előtt, érted megyek.

- Érted megyek. Milyen egyszerű - gondolta Lail. Érted megyek, visszhangzott a fülében az ezredes elektronikusan torzított gordonkahangja. Beszívta a Váci úton gőzölgő tócsák illatát. Benézett a földszinti ablakokon: a félhomályos szobákban hallgatag brontoszauruszok bámulták meredten a vibráló képernyőket, és a film róluk szólt, csak róluk, másról sohasem. A kunyhók ajtajába és a nedvesfehér korallpaloták lépcsőire újra kiültek a koldusok. Sötétzöld, páncélozott rohamkocsi hasította szét az úttest közepén áradó, gyöngyöző vizet.

- Nyugalom - gondolta Lail. - Értem jön.

Hatkor Csing Hua előtt. És fél hétkor. Hétkor is. A Nap ferde sugarai zölden és sárgán szikráztak a tócsák tükrén és a nedves házfalakon.

- Értem jön, értem jön - ismételgette magában Lail bátran, reménytelenül.

Csing Hua előtt fél nyolckor, kárminvörös ellenfényben, elhúzódva a lézengő bennszülöttek egyre tolakodóbb pillantásai elől.

Fél kilenckor egy utcai fülkéből felhívta Axellt.

- Még nem jött haza - zokogta a kagylóba Báthorné. - Tudsz valamit róla? Jaj, az én egyetlen lányom! Hol van?! - Lail szó nélkül visszaakasztotta a telefont.

Azután lázasan, reszketve feltárcsázta Afranius számát is. Idegen férfihang fogadta a hívást.

- Afraniust? Nagyon jó. Azonnal... Kérem, tartsa a vonalat - dúdolta a hang. Lail rögtön megszakította a beszélgetést. Felkapaszkodott egy zsúfolt, napkeleti autóbuszra, és átutazott a város másik végébe. Hazamenni sem mert. Végül egy illegális moziban kötött ki, ahol éppen a Keresztapát játszották. A film alatt aludt néhány órát.

Csak azt tudta, hogy többé nem hagyhat nyomot maga után, ha találkozni akar valaha is az ezredessel. Ha létezni akar. Ruhája piszkos volt, ő maga az ájulás határán. Késő éjszaka hagyta el a metró vajszínű folyosórendszerét valahol a föld mélyén, a Lágymányos fémteteje alatt. És rövidesen rátalált a Couleur Lokálra.

- Itt is alszol? - kérdeztem a szemmel láthatóan kimerült kamaszlánytól, és egy korty birodalmi alkonyatot töltöttem a poharába.

- Néha. Amikor a pincérek beengednek a raktárba. Máskor meg hazavisz valamelyik fiú, vagy nő. Szeretnek, mert vékony vagyok, és fiatal... Nem baj. Most úgysem létezem.

- De hogyan fog rád találni Afranius, ha keresne? - kérdeztem tovább. Tudtam, hogy ezentúl már én is egy másik évezredben élek majd, másik városban, másik galaxis mélyén, amely azonban megszólalásig hasonlít az előzőre. Tudtam, hogy valóban felébredtek a szauruszok.

Az ég alján, a tágas fémtető fölött mélyfekete árnyak úsztak átható, távoli dübörgéssel. Színes jelzőfényeik pislogtak, reflektoraik fénye átfúrta az éjszakát, amely nem fedi fel titkait. És nem születnek meg a csodák.

- Elmentem a Rózsadombra, a szülei házához - magyarázta fakó hangon Máray Lail, és bágyadtan mosolygott. - Odaadtam egy kisfiúnak az utolsó királyi aranyamat, és beküldtem a házba. Azt mondtam neki, hogy csak annak a bácsinak adhatja át az üzenetet, amelyik tolószékben ül. Az üzenet pedig így szólt: "Afraniusnak a Légierő lőteréről - Couleur Lokál". Amikor a gyerek visszajött, újra megkérdeztem tőle a szöveget. Tudta. Megkérdeztem, hogy volt-e bajusza a tolószékes úrnak. Azt válaszolta, hogy volt, és szivarozott is. Tehát mindent jól csinált. Akkor elszaladtam, mert másik aranyam már nem volt, amit a kisfiúnak adhattam volna, bár megígértem.

- Mikor történt mindez?

- Kétszer volt azóta telihold - mondta halkan, eltűnődve Máray Lail.

A Galaxis spirális mintázata, amely a bolygó köré, körénk záródik, mint a fényévek, a parszekek sora. Érzéki alkonyspirál.

Az Algol. És a rőt fényű, borzongató Schedir.

- Nálam alhatsz, ha gondolod - mondtam. - De velem nem kell lefeküdnöd - tettem hozzá. Valójában azt szerettem volna, ha ő maga ajándékoz meg a testével, de ezt még magamnak sem vallottam be.

- Mindegy. Ki maga?

- Jó kérdés.

Íme, eljött az idő, amelyben megnő a csend. Dolgozószobám ablakánál álltam. Tudatomat, mint beteg lovat a mezőre, kicsaptam a földön és égen létező számos dolgok közé. Előkerestem a régi aktákat, előhalásztam egy-egy jegyzetlapot, s felületesen beleolvastam az ellenséges szövegekbe. "Londonban, amikor kel a Nap, és a Temze fölött áthatolhatatlan páracsomók űzik egymást, Konstantinápolyban dél van, fülledt, rothadásszagú délelőtt. És Rómában harangoznak. Párizsban működik a guillotine. Városok. Kusza, kiismerhetetlen metropolisok a hatalmas térképen." Ízlelgettem a szavak szépségét, vérszínét. Azután felnéztem, és csak bámultam hosszan az ablakon túl elterülő fénytornyos várost, és a város fölött gomolygó mélységes éjszakát. Párás telihold a lakótornyok és a vásárcsarnokok fölött. Párás telihold az óvóhelyek és az üvegházak fölött. És így tovább.

Befejeztem azt a levelet, amelyben a nyugdíjazásomat kértem. Akkurátusan leragasztottam a borítékot. Szép volt. Tárgyilagos. Azután megnéztem az alvó kamaszlányt. Óvatosan megsimogattam a haját, felhúztam csontos vállára a takarót. Máray Lail a nagyujját szopta: arcán távoli vidékek lidérces homálya.

Valószínűtlenül sokáig aludt a lány. Csak délután kelt fel vagy fél órára. Evett valamit, teát szürcsölt, és már aludt is újra.

Nyugtalanul, kiéhezve reszkettem minden fénytől, s bálványoztam az éjszakát. Ha egy nyilvánvaló képtelenséggel szembeállítunk egy másik képtelenséget, azt mondjuk, hogy gondolkodunk. Így születik hitünk és rémálmunk: a Rend.

Rövid üzenetet körmöltem Máray Lailnak, azután könnyű felöltőt vettem fel. Várt rám a Couleur Lokál. Miközben a Gellért hegy meredek utcáin ballagtam lefelé, a lábam előtt foszforeszkált a Lágymányos. A távolban a peremkerületek meleg, paranoid fényei pislákoltak. Vajon milyen lesz ez a különös város romokban? Tudom, hogyan félünk mi, akik benne élünk, és természetesnek vesszük létezését... De hogyan fél majd néhány nemzedékkel később az a nép, amely már nem érti, démonok, istenek áttekinthetetlen és fenyegető művének tartja a gigantikus romokat?